Limon in Budapest

Limón Tánceggyüttes a Budapesti Tavaszi Fesztiválon

Kiváló koncepció, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorában nem csak kortárs-együtteseket szerepeltet. Igy láthattuk húsvétkor a Limón Táncegyüttest New Yorkból, amely hajdani mesterének darabjait elevenen tartja. Miért jó ez a koncepció? Miért fontos látni a modern tánc úttörőit? A többi müvészeti ágnál nem vonjuk kétségbe, hogy a mai művek kialakulását jobban megértjük, ha szemügyre vesszük azok előfutárait. A kortárs tánc azonban nem tűzi ki magának a célt, azt a hagyományt felmutatni, amiből fakad. Minek is? Hisz eredeti, újszerű szeretne lenni. Minél meglepőbb és hagyomány-rombolóbb, annál értékesebb, - úgy véli. Meghökkentő talán, hogy épp a modern tánc előfutárai rendelkeztek ezzel az erényel, mikor ez még nem is volt elismert ’érték’. Ök szabaditották föl a szinpadi táncot a virtuozitás szolgálatából és kerítettek neki kornak megfelelő formát. Ez a merészség egy mai előadásban nem tud érvényesűlni, ha csak nem a háttérbe vetítjük az akkor szokásos szinpadi táncot (pl Fokine balettjét).

Mivel a modern tánc kezdeteiből kevés mű került egy mai repertoárba (Martha Graham együttese végez még hagyomány ápolást), és még kevesebb kerűl földköri útra, a Budapesti Fesztivál látogatója igazán szerencsésnek vélheti magát. Ha láthatta is már a társulatot Magyarországon.

A háromféle program megvolt toldva Jiri Kylian Evening Songs című darabjával. A holland (úgynevezett) NDT társulat vezetője utóbbit a nyolcvanas években készitette, mely sem kimagasló sem túlságosan eredeti mű. Néptáncelemei és lábdobbantásai akár a mexikói Limón hatása alatt is készülhettek volna. Ezzel szemben Susanne Linke, a német modern tánc örököse, teljesen más szemszögböl alkotta Transfiguration (Átváltozás) című darabját: a föld felszinéröl. Mintha keze lába egyenrangú lenne, egyenjogúan táncra kel. Egyik sem kerekedik tartósan a másik fölé, s ha haladni kell, síkban valamelyikük elrúgaszkodik. A könnyed és lendületes tánca Susanne Linke Limonféle kiképzéséről árúlkodik (inkább csak német területen, nem mint a program füzet véli a Rotterdam Danse Centerben). Semmi köze a kortárs tánc atletikus talaj gyakorlataihoz. Miért is lenne, két évtizeddel elöttük készült.

Ez után még tisztábban bontakozik ki Limon hires The Moor’s Pavane című műve. A tánc szimetrikus de variálódó formációja nem csak az udvari táncok műszerűségét idézi. Shakespeare Othello négy szereplője viszonyát tükrözi, ami a változóan összetett pártáncban érvényesül. E szigorú alakzatból ha kitör valaki, annál hatásosabb. Egyenes tartásból ha kileng vagy begörcsöl valaki, annál megrenditöbb. Aki a reneszánsz alakzatból kitör, az Othello úgy vélt barátja Jago, ki nyálasan Othello köré csavarodik és suttogva ennek feleségét gyalázza. Féltékenységét ébreszti Jago, hazug módon akár egy kigyó. Aki meg a kellő tartásból ki-kitör, görnyedve, az Desdemona, kit a férje gyanakvása terheli. Evvel a darabbal nyerte Limón el a világhirét. Hogy lehet jelentöségét érzékeltetni? Lucas Hoving, annak idején Limón (Othello) oldalán Jagoként szerepelt aztán évekig a Rotterdam táncakadémiát vezette, vallja: nehéz továbbitani a szerepet, mert nem (elég igénytelen) lépéstechnika elsajátitása vezet a lényeghez. Ö példáúl Limon betanitásakor a lélegzésére figyelt. Felületes, könnyü lélegzésröl avagy mélyröl van szó? De ha jól odafigyeltünk, mi is észrevehettük a rejtett energiák jelentőségét: A kilengő mozgások mélyen a reneszánsz ruhák alól buggyantak elö.

Elvontabb színten Limón Zsoltár című darabjának is narratìv tartalma van. Nem csoda tehát, ha kifejezö gesztusok, tartások jellemzik a táncot. A zsoltárosok derékban hátra hajlanak, tekintetük az égbe mered. Az úgynevezett ‘igaz ember’ a világ bánatát hordozza, mikor fülére préseli kezét, összehúzza könyökét, s így takarja el arcát. Hegyes könyökeit égnek feszíti, s amint megiramodik - mintha hasítani kívánná a levegöt -, egy sikoltás képmása. Kifejezö mozzantok teszik ‘olvashatóvá’ a mozgás folyamatát. Az úgynevezett 2. pozicióban (terpesztett kifele forditott lábak) hirtelen beroskad az ‘igaz ember’, a térdek megrogynak, mintha a föld vonzereje törné meg váratlanúl az ember tartását. De ha mindez elriaszt, mert az egyértelműségre törekvő művészet kora múlt, tudatosítsuk magunban, mit veszíthetünk. Mit veszítünk, ha már nem fürkésszük mozgásaink kifejezését, ezek összefüggéseit (mint múlt század közepéig a tánckutató Lábán Rudolf az eukinetikában)? Lehet, hogy még nem elég hosszú ideje vonja el figyelmünket a játékos posztmodern- és görcsös koncept-tánc. De ha egyszer elkezd úntatni a szórakozás, a számos happening és performance már az egeret sem csalja elő a kemence mögűl, talán rémleni fog majd. Fragmentált mozgolódásunk mögött netán hiányoljuk a lendületet, az idő üldözöttjeiként visszasírjuk majd a mélylélegzést. Ha ugyanis nem a darab közvetlen értelmét vesszük, akkor élvezhetjük a Zsoltár dinamikai tartalmát: megnyilvánúl egy drámai erö, mely ha bár nem is “a halál felett is diadalmaskodó emberi szellem hösi erejét idézi meg”, mint Limón vélte, de ritka lendületröl tanúskodik. A szinpadot teljes szélességében átszövik a tizenöt táncos két oldalról indított sorai. A lendületéröl hìres Mexikói koreográfus erőteljes táncelemeinek suhogása a nézőtér hátsó soraihoz is eljutott. Ez a dinamika marad meg sok nézőnek az emlékezetében, nem pedig a darabnak a kora múlt szimbolumával terhes vége, mikor ’az igaz’ mennybe emeltetik szétfeszitett kézzel. Tánctörténetileg volt valóban húsvéti a program.